Nakérem, aki hülye, haljon meg, vagy legalábbis stresszelje csak magát nyugodtan hónapokig fölöslegesen, akárcsak én :D
Szóval az úgy volt, hogy kínlódtam itt zokniszárral, cérnakesztyűvel meg mindennel, és a DD bell csak menni akart és menni akart és menni akart... Én meg anyáztam sűrűn, sőt, kezdtem aggódni is, hogy nehogy már a végén még az a nyavalyás snatch teszt is kifogjon rajtam ilyen hülyeség miatt. De persze nem próbáltam meg, mert hát minek, ha még a VO2Max-nál is ugyebár fogás-gond van.
Erre tegnap, miután hosszasan prédikáltam Robinak (RKC jelölt) a magas lóról, hogy hát csak neki kéne most már futnia, hogy legalább lássuk, hol tartunk, úgy gondoltam, ez az ing rám is illik erőst... Úgyhogy a következő csoport érkezése előtt előszedtem az érdesebbik fülű DD 16-ost (hamár lúd) és nekiálltam puszta kézzel, ahogy kell.
És kérem, simán lenyomtam a 100-at egybe, semmi gyűrés, semmi becsípés, semmi csúszás, semmi probléma. Picit éreztem az alkaromat, de nem közben, csak majd valamikor utána.
Az évek során úgy megszoktam a a zokniszárat, hogy már el is felejtettem, hogy a régi tapadós festésű bellekhez eredetileg azért kellett nekem a textil, hogy csússzon... Az új meg ugye alapból csúszik, ergo a textillel duplán csúszik, az ember azt gondolná, ehhez a felismeréshez nem kell sok ész, aztán meg tessék, kiderül jól, hogy sok valóban nem, de annál mindenképpen több, mint amennyit én alapjáraton használni szoktam :D
No comments:
Post a Comment