Már hétfőn este hazaértem a nagy dán kalandról, de valahogy nagyon nehezen rázódok vissza a Cert felhői közül a mindennapok kerékvágásába. Mint Doc-tól megtudtam, ez az ún. 'poszt-RKC-depresszió', ami a többiek egybehangzó véleménye szerint általános jelenség a visszatérő "vendégművészek" körében. Meg hát fáradt is vagyok, azért leszívja az ember agyát a tanítás meg az azzal járó felelősség rendesen. De roppant jó szellemű, lelkes és igyekvő csapat jött össze, minden szempontból öröm volt velük dolgozni, látni az azonnali változásokat illetve a három nap alatti "transzformációt", amit minden egyes alkalommal csodaként élek meg. Jeff O'Connor Sr. RKC teamjéhez kerültem - találkoztunk már tavaly a CK-FMS-en, de most nyílt jobban alkalmam megismerni őt -, akinek köszönhetően volt alkalmam a "szokásos" teendőkön túlmenően egyénileg is dolgozni (meg CK-FMS-voodoozni) egy-egy jelölttel, csoportos gyakorlatot vezetni, részben a technikai vizsgát bonyolítani, a team tanítási vizsgáját szervezni, és a grad workoutot vezényelni. Hát izé, azért a harsány "Yes, Ma'am!"-ezést még szoknom kell, de van egy feelingje, nem mondom :) Meg persze annak is, hogy már amikor szerda este megérkeztem, azonnal összeállt a "kemény mag", Doc, Jeff, Mark Toomey és én (ezen persze még dobott egy kicsit a csütörtöki közös helyszín-előkészítés, egymás voodoozása és az új grad workout kipróbálása), időnként kiegészülve Pavellel, KJ-vel, Vilivel (akire még visszatérek) és másokkal, ami aztán erősen meghatározta a hotelbeli esték és reggelik lefolyását - felettébb tanulságosak voltak ezek a beszélgetések, és hááát, nem voltunk szomorúak, na ;) Csak azt sajnálom, de nagyon, hogy John nem tudott ott lenni...
Ez így már önmagában is felülmúlta az összes várakozásomat, de volt még egy másik vonal is, ami ugyan járt némi előzetes izgalommal, de végül szintén az elképzelhető legjobban alakult. Most "prezentáltam" ugyanis az első RKC-jelölt tanítványomat (igen, ő a Vili, akire most visszatérek, és akiről a Dragon Dooron megjelent
cikkem szól). Nos, sikerült nem kis feltűnést keltenünk... A dolog pikantériáját az adta, hogy Vili április 6-án térdműtéten esett át, azaz sacc 5 hetünk maradt rehabilitációra, amiből az első kettőt ráadásul mankózással töltötte, úgyhogy az utolsó utáni pillanatokban dőlt végülis el, hogy jön vagy halaszt (főleg a guggolásos téma tűnt ugyebár nagyon cselendzsesnek). De jött, és már kapásból azzal indított (miután előző nap mindenkire sikeresen ráhoztuk a frászt ezzel a sztorival), hogy 140-et(!) csinált a snatch teszten, majd az első swing tanítási blokk közepén Pavel személyesen nyargalt át hozzám a pálya másik végéből gratulálni, miután kinyomozta tőle, ki tanította neki ezt így... Majd másnap közölte vele, hogy a guggolásnál már ne is nagyon ugráljon, úgyis mindenki tudja már, milyen kemény. A VO2Max tesztnél nem kis fejtörést okozott Sara-nak azzal, hogy 45 lett az utolsó perc eredménye a 16-ossal - amíg Kenneth oda nem szaladt elmagyarázni, hogy nem elszámolás, ő tényleg tud ilyet, ő ezt amúgy a 24-essel szokta, ugye... csak hát Doc (a Team Leadere) letiltotta róla, biztos ami biztos alapon. Jeff a harmadik nap reggelén azt mondta neki, úgy vigyázzon magára, hogy itt már csak akkor bukhat meg, ha túlzásba viszi a vagánykodást és lesérül még búcsúzóul. De azért lengő zászlókkal megnyerte a technikai versenyt is (mély guggolással együtt, yess). Doc a végén az értékeléskor annyit mondott neki: "When you come back to assist, you gonna be a rock star..." Én meg bezsebeltem egy szekérderéknyi gratulációt, meg kaptam olyan kérdést, hogy milyen érzés "celebrity"-nek lenni, hehe.
Gyanítom, ez most úgy hangzik, mintha dicsekednék. Valószínűleg azért, mert úgy is van :) Hát istenem, na bumm, büszke vagyok rá, na... Kiváló munkát végzett, ÉS képes volt vigyázni magára közben :)
Képek
itt :)
Ja, és Vili is kapott Dragon-Door-cikkre felkérést, a villám-rehab hiteles történetéről - majd szólok, ha fenn van.
