Átköltöztem

Az archívum itt marad, de az újabb posztok már itt fognak megjelenni :)

Ezermester, mi?

Egy fórumban volt nemrég egy érdekes beszélgetés, többek között Brett Jones, Mark Toomey, Rob Lawrence közreműködésével. 

A dolog onnan indult, hogy Brett szóvá tette, hogy attól még, hogy valaki segített valakinek lefogyni, még nem tud többet, mint egy orvos vagy dietetikus, vagy attól még, hogy valaki sikerrel alkalmazott néhány korrektív gyakorlatot, még nem válik fölöslegessé az orvos vagy a fizioterapeuta.

Ez egyébként egy nálunk is egyre inkább megfigyelhető és szerintem kimondottan veszélyes trend. Fontos, sőt olykor elkerülhetetlen, hogy az ember a szakterülete határain túlpillantson és esetenként a határtudományok területére merészkedjen. DE! Azt nem szabad elfelejteni, hogy erre azért van szükség, hogy a SAJÁT területünkön jobbakká váljunk, és nem azért, hogy azokon a más területeken is egyszer csak szakértőnek képzeljük magunkat. Kiráz a hideg, amikor mezei személyi edzőktől látok rosszul használt latin szavakkal teletűzdelt (és egyébként is teljesen nonszensz) "rehab szakszöveg" jellegű blogbejegyzéseket, csak mert szereztek egy papírt egy hétvégi képzésen. Az a legveszélyesebb, amikor megtanulunk valamiről egy keveset, de ahhoz nem eleget, hogy meglássuk, mi mindent nem tudunk még...

A beszélgetés aztán kicsit filozofikusabb irányba kanyarodott, általában a képzés, az elmélet, a gyakorlat és a tapasztalat, ill. ezek összefüggései irányába. A végeredmény - összegezve - kb. a következő lett:

'A mindenféle szintű iskolák, tanfolyamok, képzések során eszközöket kapunk, és olyan jellegű tudást, hogy _mit_ tegyünk. De ahhoz, hogy tudjuk, melyik esetben hogyan cselekedjünk, mikor melyik eszközhöz nyúljunk, olyan bölcsesség szükséges, aminek a csírái vagy megvannak bennünk kezdettől, vagy nem. Ha igen, akkor az évek során a tapasztalattal csiszolódni fog, de ha nem, akkor lehetséges, hogy sohasem fog kifejlődni. 

Ez a fajta bölcsesség fontosabb, mint a "szerszámosláda" nagysága vagy a bizonyítványok száma, és enélkül hiába működik valaki 10-20-30 éven át, nem lesz belőle jó szakember, mert csak a gyakorlat gyűlik, de nem érik tapasztalattá.'

Ha kicsit tovább gondolom ezt az egészet, mindez nemcsak az edzőkre igaz, hanem tanárokra, orvosokra, fizioterapeutákra, könyvelőkre, marketingtanácsadókra, programozókra, azaz tulajdonképpen gyakorlatilag minden foglalkozásra. Ha visszaemlékeztek iskolás éveitekre, ott is minden tanárnak volt diplomája, de messze nem minden tanár volt "jó" tanár.

Igaz viszont a fordítottja is: hiába van valakinek, mondjuk úgy, vele született érzéke egy szakmához, ha nincs képzettsége, alapvető eszközök hiányoznak a repertoárjából, és ezeket nem pótolja a YouTube-akadémia.

Iskolázottság és bölcsesség/érzék - mindkettőre szükség van, ha nem akarunk nagy tudású vagy gyakorlott Mekk Mesterek lenni. 

Ne legyél potenciális áldozat!

Mennyire valószínű, hogy annyi ember közül pont téged támadnak meg az utcán?

Ebben a cikkben azt boncolgatják, mennyire árulkodó lehet sok szempontból már csupán az is, ahogyan végigmegyünk az utcán. 

http://444.hu/2013/11/06/a-setalasabol-megmondhato-kibol-lehet-konnyen-aldozat/

Természetesen a nők, idősek eleve könnyebb célpontnak számítanak, de a legfontosabb tényező nem ez, hanem hogy HOGYAN MOZOGSZ!! 

A kutatások 'a mozgás jellegét hozták ki a legfontosabb olyan tényezőnek, ami befolyásolhatja egy támadó döntését, [...] mennyire van szinkron a mozgásukban, vagy hogy mekkora energiára van szükségük a gyalogláshoz. [...] Azok tűnnek könnyebb célpontnak, akik kevésbé koordináltan mozognak."

Hát, ha ez tényleg így van, akkor levonhatjuk a merész következtetést, hogy ha a mi Bátorságsarkunkban kettlebellezel, az még a támadók kedvét is elveszi :))

Miért is logikus ez? Lássuk, mit ad nálunk az FMS-Z-Health-StrongFirst rendszerű edzés? Címszavakban jobb tartást, mozgásminőséget, koordinációt és több erőt.

Ha kilazítod a bekötött ízületeidet, szabadabb lesz a mozgásod; ha helyrehozod a törzsstabilitásodat és a koordinációdat, hatékonyabb lesz a járásod; ha erős vagy, erőt is sugárzol. Összességében magasabbnak (=nagyobbnak), erősebbnek és magabiztosabbnak tűnsz.

Ki a fene akarna megtámadni pont téged, mikor van annyi "könnyebb préda", annyi gyengének látszó, görnyedten csoszogó vagy imbolygó más ember még az utcán...?? :)

Persze semmire nincs garancia, de van az a szép mondás, hogy nem a medvénél kell gyorsabbnak lenned, hogy megmenekülj, ha üldöz - hanem csak a másik embernél... :)

Miért nem edzünk mi veletek?

Mert nekünk a KBDB-nél az a meggyőződésünk, hogy az nem professzionális viselkedés.

Ezzel természetesen nem kötelező egyetérteni. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy más szempontok alapján, más logikával más következtetésre is lehet jutni. De talán a mi álláspontunkat is meg lehet érteni, ha végiggondoljuk a mellette szóló érveket.

Tanítványaink nem azért fizetnek edzésdíjat, hogy cirkuszi show-t lássanak, és nem is azért, hogy magunkat eddzük, hanem hogy rájuk figyeljünk, őket tanítsuk, javítsuk, hogy tippeket adjunk, segítsük a fejlődésüket. Ami figyelmet elvon az, ha én is edzek, azt tőlük vonja el.

Lehetne azt mondani, hogy attól még, hogy mi is csináljuk, még tudhatnánk rájuk is figyelni. Az ám, csakhogy a SF rendszerű kettlebell edzés egyik alapelve a belső fókusz: amikor edzünk, magunkra koncentrálunk, arra, amit csinálunk és ami a testünkben történik. Ha én közben a csoportot pásztázom, tulajdonképpen vizet prédikálok és bort iszom. És a tanítványt is gyakorlatilag lábon lövöm azzal, hogy ellehetetlenítem számára az egyébként elvárt belső fókuszt, hiszen egyszerre kell figyelnie rám és magára.

Különben is, ha én is edzek, valószínűleg ott vagyok egy helyben, elöl, és abból az egy szemszögből behatárolt az, amit észreveszek. Ha valakit végig csak szemből látok swingelni, nem feltétlenül fogom észrevenni, ha kezd görbülni a háta az alján vagy ha ráhúz derékból a tetején. Vagy ha én is lenn vagyok alkartámaszban, fejem egy vonalban a gerincemmel és a két öklöm között nézek le a földre, ahogy tanultam és ahogy tanítom, hogy fogok meglátni egy lelógó derekat?

Továbbá, ha én is edzek, még ha észre is veszek valami hibát, a javítás valószínűleg maximum is annyiból fog állni, hogy odakiáltok az illetőnek valamit – nem fogok állandóan megállni, odamenni, „kézrátételes” javítást alkalmazni. Mert ugye „nekem is van még 3…”. Ha meg igen, akkor milyen alapon várhatnám el a tanítványomtól, hogy ő viszont ne kapkodja fel folyton a mobilját edzés közben…?

Mondhatnánk azt is, hogy, jó, a kezdőben még lehet, hogy így van, de a haladóban már úgyse kell nagyon javítgatni. Pedig a helyzet az, hogy minél haladóbb valaki, annál nagyobb figyelmet igényel. Ezt úgy értem, hogy amikor valaki még kezdő, akkor nagy, feltűnő hibákat csinál, olyanokat, amiket még akkor is látok, ha háttal állok és becsukom a szemem :) A haladóknál viszont a különbség sokszor csak néhány milliméter, még ha ott állok is mellette, a szememet is ki kell néznem, hogy észrevegyem. Persze ha ott nyomom elöl, akkor ez esélytelen.

És a másik oldala a dolognak: az oktatónak, ha komolyan veszi a dolgát és magát, megvannak a saját céljai, az azoknak megfelelő programja, amit követ, és ezek a legritkább esetben esnek egybe a tanítványokéival. Minden csoport máshol tart és mást igényel. Ha én minden csoport minden edzését végignyomom, akkor hol van az én saját fejlődésem céltudatossága, tervezettsége? Lehet, hogy együtt tolni az edzést „buli”, de én magam sem szeretnék olyan oktatóhoz járni, akinek az egyetlen célja az, hogy jól szórakozzon. (Az ellenkezőjét már meg sem említem, amikor a saját edzését erőlteti valaki a csoportjára is – olyankor neki kéne fizetnie nekik, és nem fordítva.)

Egyébként sokszor az ilyen ártalmatlan, motiválónak szánt, „jó buli” jellegű együtt edzés is visszásan, egyfajta ego-tripként csapódik le a tanítványoknál, mintha az edző folyamatosan bizonyítani, vagy ami még rosszabb, villogtatni akarná, hogy ő márpedig nagyobb súllyal, jobban bírja ugyanazt, és azt várná, hogy megtapsolják, de minimum is csodálják.

Ez persze nem jelenti azt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem ajánlatos a tanítványokkal együtt edzeni. Minden további nélkül lehet – csak akkor összejövünk egy külön időpontban, rendezvényen, barátilag, és nem kérünk pénzt érte. Az órarendbeli edzéseken ellenben a tőlünk elvárható igényességgel és odafigyeléssel járunk el.

Akarsz okosodni? :)

Több megkeresést is kaptunk olyanoktól, akik nem tudnak vagy nem akarnak rendszeresen eljárni az edzéseinkre, de:

a) szeretnék a lehető legmegbízhatóbb forrásból megtanulni az alapokat, vagy 

b) már kettlebelleznek, de szeretnének biztosra menni, hogy amit csinálnak, az valóban biztonságos és hatékony.

Erre leginkább a hétvégi szemináriumok alkalmasak, és szeretnénk ezeket a valós igényeiteknek megfelelően kialakítani.

Kérlek, ezt a kérdőívet akkor töltsd ki, ha a fenti két csoport valamelyikébe tartozol :)

Korrekció, rehab a gyakorlatban

Sokszor belefutok abba, hogy valaki ódzkodik az FMS-től vagy titkolni próbálja, ha fáj valamije. Ezt sose értettem, amíg aztán meg nem világosodtam az okokról. 

Többnyire arról van ugyanis szó, hogy az illető nem tudja elképzelni, hogy attól még, hogy egy-két dologgal gond van, igenis lehet teljes értékű edzést végezni.

Az a tévképzet, hogy sérülés esetén maximum is csak "maszatolni" engedem majd, vagy még azt se, ha meg az FMS-en kiderül, hogy vannak finoman szólva ápolásra szoruló mozgásmintái, akkor hónapokig csak "gyógytornázni", korrekciózni fog, és úgy egyáltalán, beleesünk valamiféle köldökbefordulós, mániákus, öncélú, korrekciós ördögi körbe.

Hát kérem, ez nem így van. Legalábbis nálunk nem. 

Ez is kell - de nem kizárólag.

Az FMS lényege az, hogy el tudjuk választani a korrekcióra szoruló mozgásmintákat az épektől. Mindegyiken dolgozni fogunk, ne aggódj. Amin javítani kell, azon javítunk, ez nem vitás. De nem erről akarok ma írni, erről úgyis rengeteg szó esik. Hanem arról, hogy emellett viszont, amit terhelni lehet, azt terheljük, helló.

  

Hasonló a helyzet, ha sérülés van. Én edző vagyok, nem orvos, gyógytornász vagy terapeuta, és nem is szándékozom odakontárkodni az ő területükre. A gyógyításhoz való hozzájárulásom mindössze annyi, hogy a magam részéről hagyom (és fondorlatos hátsó utakon elérem, hogy a tanítvány is hagyja) békén gyógyulni azt, aminek gyógyulnia kell. 

Az én dolgom, akárcsak a mozgásminőségi problémák esetén, megint csak az, hogy el tudjam választani egymástól azokat a mozgásmintákat, amik irritálják a sérült részt, és azokat, amiket "büntetlenül" lehet terhelni. 

Mindenki utálja, ha fáj valamije. És természetesen türelmetlen is. És ha nincs kellőképpen elfoglalva mással, akkor folyton próbálgatja, hogy "jó-e már" végre. Ez pedig a lehető legnagyobb öngól, amit el lehet követni, kb. azzal egyenértékű, mintha lenne egy sebed, amit folyton piszkálgatsz, felkaparsz, hogy megnézd, meggyógyult-e már - így nyilván sose fog, hiszen a próbálgatástól folyton újrasérül.

Mi tehát a megoldás? Azokra a mintákra koncentrálunk, amit nem érint a sérülés. És azokat terheljük. Úgy rendesen, hogy érezzed a törődést :) Ugyanúgy célokat tűzünk ki rájuk, felrajzoljuk az utat, mérjük a fejlődést, mint a többieknél, akik egészségesek - hiszen az ép mintáid neked is egészségesek :)

(Emellett pedig szedjük a gyógyszert, járunk fizikoterápiára, gyógytornára vagy végezzük a korrektív gyakorlatainkat, nyilván.)

2x32kg - ez is a "rehab" része... ;)

Van egy roppant kreatívan "Vízszintes alatt"-nak elnevezett program nálunk, amit azok szoktak megkapni, akiknek valami vállprobléma miatt nem ajánlatos fej fölötti munkát végezni. Tehát nincs benne semmi vízszintes fölé menő gyakorlat. Van ellenben minden más, többek között brutális swinges részek is.

Fontos megérteni, hogy a "brutálisság" itt nem öncél ám! Az egész eljárás elsődleges és legfontosabb célja az, hogy a delikvens energiáit átcsatornázzuk a "veszélytelen" területekre, hogy ne essen kísértésbe próbálgatni a sérült részt. Mindezt persze lehetőleg értelmes formában, célok, stb., de ezt írtam fentebb.

Eredetileg ezt a programot Vikinek írtam. Snowboardozás közben ráesett a vállára és nagyon hosszasan, nehezen gyógyult. A többiek a csoportjában persze sajnálták, hogy "rehabra" kényszerül. Eleinte. Aztán, amikor látták, hogy ez egészen pontosan mit is takar (és hogy olykor jóformán négykézláb mászik ki az öltözőbe), egyre többen kérdezték, hogy nem-e lehetne-e, hogy ők is a "rehab" programot csinálják...?

Mert hát nem lehetett nem észrevenni: Viki a nagy súlyoktól megerősödött, a sok swingtől az állóképessége szárnyalt, ránézésre csinosodott - ha a sérülésért nem is, de sok minden másért lehetett irigyelni :)

Szóval, ha rafkósan van összerakva a "rehab", akár még vonzó is lehet, hitted volna...? :)

Terhestorna: szívvel-lélekkel - ÉS ésszel

2. rész - az 1. részt megtalálod itt.

Az edzés a terhesség során csapatmunkát igényel a kismama, az orvos és az edző között. Az 1. részben a saját, edzői oldalamról jártam körbe a kérdést, az pedig, hogy milyen a tapasztalat egy ilyen csapatmunkáról a másik, a „fogadó” oldalon, az kiderül Gabi pár nappal szülés előtti interjújából, amit Pisti vett föl tavaly október végén – köszi, Pisti!

Hogyan kerültél kapcsolatba a kettlebellel?

Egy-másfél éve, tavaly májusban kezdtem el kettlebellezni, barátnőim buzdítására. A csapatból azóta már csak én maradtam 

Megfordult-e a fejedben, hogy befejezd a kettlebellezést, amikor megtudtad, hogy babát vársz?

Nem, egyáltalán nem – de az is igaz, hogy nem volt okom rá, hála Istennek minden rendben volt, így ez abszolút nem is merült fel.

Értem, tehát amióta megtudtad, azóta is folyamatosan jársz edzésre.

Igen, ez így van.

Hogyan segített átvészelni az edzés a terhesség úgymond „mellékhatásait“?

Szerintem a sport nagyon sokat segített, mert semmilyen rossz érzésem nem volt, a teherbírásomon is érzem, hogy minden nagyon jól ment, abszolút zökkenőmentesen, és azt gondolom, hogy ebben a sport nagyon sokat segített és segít még most is. Az is az edzés mellett szólt, hogy soha nem merült fel bennem a programok láttán, hogy ez most káros/veszélyes lesz-e, bíztam az edzőmben teljes mértékben. Amellett, hogy profi, anya is, ami pluszt ad a szaktudáshoz az esetemben.

És az orvos részéről volt ellenjavallat, vagy támogatott ebben?

Teljes mértékben támogatott. Mindig elmondtam, hogy körülbelül miket csinálok és hogyan, és semmi ellenvetése nem volt.

Mennyiben voltak másak az edzések a terhesség alatt? Mennyivel érezted magad esetleg gyengébbnek?

Igen, ez hullámzó volt teljesen, volt, amikor kimondottan erősnek éreztem magam és volt, amikor kevésbé, de az edzésprogramom úgy volt összeállítva, hogy kudarcélmény nem ért, vagy ha ért is egy kevés, mert a teherbírásom azért nem volt mindig egyforma, akkor is, valahogy mégis úgy éreztem, hogy összességében bírom, és végig egész jó volt minden.

Nehezebb volt mozogni már nagyobb pocakkal?

Nehezebb lett volna, ha, mondjuk, végig ugyanazt a programot csinálom. Ha például összehasonlítom a mostani programomat azzal, amelyiket a terhesség elején csináltam, akkor nagyon vicces és drasztikus a változás, de folyamatában, hónapról hónapra nézve teljesen úgy lett felépítve számomra az egész, hogy mindig kivitelezhető volt, nem megerőltető, ugyanakkor mégis éreztem, hogy mozgok, és segít… És hogy jólesik! Igazából mindvégig azt éreztem, hogy jólesik, és nem éreztem soha egy kicsit sem problémásnak az egész edzést.

És hogyan hatott mindez arra, hogy pl. vizesedsz-e, vagy szedtél-e fel rengeteg súlyt?

Hát ezt így nem tudom megítélni…Valójában nem vizesedek egyáltalán, de hogy ez mennyire a sport hatása, azt nem tudom. Súlyfelszedés: hát abban biztos, hogy segített, nyilván, mert szerintem minimálisan szedtem föl, és biztos vagyok benne, hogy a rendszeres mozgás elősegítette azt, hogy ilyen formában legyek és a súlyt így tudjam viselni, hogy teljesen eloszlik a testemen. A tartásomon is érzem, hogy segít, jobban tudom a súlypontváltozást ellensúlyozni - összességében csak pozitív hatásokról tudok beszámolni.

Utolsó kérdésem, hogy mi lesz a folytatás, szülés után? Mikorra tervezed, hogy visszatérsz, esetleg?

Mindenképpen tervezem, és 6 hetet szoktak ugye mondani, hogy utána lehet elkezdeni – de majd ahogy érzem. Nem fogom siettetni vagy erőltetni, mint ahogy ezt sem erőltetve csináltam, de mindenképp tervben van, hogy visszajövök, és akkor ugyanígy, fokozatosan majd „visszaszokom“ :)

UPDATE:

"Pocak után....

A szülés hetén hétfőn még edzettem, majd vasárnap hajnalban, 2012. október 28-án megszületett Gabka, unalmasnak mondható vajúdás után, spontán szüléssel, 20 perc alatt, 5 erőteljes nyomással. Teljesen egészséges kislány, jókedvű, éjszakát-átalvó baba.

Ami a súlyomat illeti, 48 kg-mal kezdtem a terhességet és 50 kg-mal jöttem ki a korházból, azóta 46,5 kg vagyok.

Edzeni januárban mentem vissza, bő 2 hónap után." (B.G.)

Hogyan néz ki indez az edző szemszögéből? Olvasd el az 1. részben.

Körkérdés: neked miért jó erősnek lenni?

Az Erő Iskolája vagyunk. Aki itt tanul (és ide értendők az oktatók is), annak ez annyira evidens, hogy nehéz elképzelni, hogy valaki másnak ez egyáltalán kérdés lehet.

http://apocalypsebarbell.blogspot.hu/2012/12/getting-bigger-deadlift.html

Pedig gyanítom, hogy oktatói közösségünkben a legidegesítőbb teljesen nyilvánvaló, de valahogy mégis nehezen megválaszolható kérdések ranglistáján a - szerintem egyébként verhetetlen - "De nem leszek én ettől túl izmos?" kérdés után stabilan a második helyen áll a "De minek legyek én erős?" (jellemzően megtoldva még azzal, hogy "mikor én csak lefogyni, jól kinézni, stb. akarok").

És ugyanígy biztosan megkapják a tanítványaink is ezt kérdést ilyen-olyan formában a családban, a barátoktól, ismerősöktől. 

"Minek edzel, nem is vagy kövér..." 

"Ugyan, nem vagy még elég erős?" 
"Gyúrnod kéne, az jobban meglátszana rajtad..."

"Minek kínozod magad, hálistennek nem kell kaszálnod vagy fát vágnod..."

Természetesen egy fél könyvtárnyi információt fel lehetne sorolni a legkülönbözőbb  egészségügyi, élettani, idegi, hormonális, mentális, lelki, szociális és egyéb területekről, hogy miért érdemes, sőt szükséges erősnek lenni. Csak sajnos ritkán veszi ki jól magát, ha egy gyanútlanul érdeklődő kívülálló könnyed beszélgetésbe bedobott ilyetén kérdésére lendületből ráborítunk egy fél könyvtárat.

Elpoénkodni könnyű, beszólni is - de érdemi, ugyanakkor rövid, elegáns, frappáns, nem sértő, gúnyos, lenéző vagy kioktató, de azért gondolatébresztő választ viszont nem is olyan egyszerű adni rá.

Hosszú válaszokban jó vagyok, még közepes, "egypercesekben" is, de ha rövid kéne, az gyakran kifog rajtam. Leggázabb mutatványom az volt, amikor hosszas zavartan bámulás után ezt bírtam kinyögni: "Öhhm... Hogyhogy minek??"

Te szoktál hasonló kérdést kapni? Mit mondasz olyankor?

(Majd elmondom én is az én mostani verziómat. De sajna nem olyan jó, mint amennyit agyalni szoktam rajta :D)

Átalakulási verseny - a tavaszi tanulságai, mielőtt belevágnál az őszibe :)

Hamarosan újra itt az idő... Egy "új Te", Karácsonyra? Hm? :) 

Októberben várható a start, lesz még bővebb info (újdonságok is), de addig is lehet gyűjteni a lelkierőt - és hát vannak dolgok, amiket ehhez jobb, ha számításba veszel már előre.

Az idén márciusban indult tavaszi átalakulási versennyel kapcsolatban jó néhány gondolatot "elszórtam" a Facebookos idővonalunkon. Mivel ezek természetükből adódóan hamar lepörögtek és sokan nehezményezték, hogy macerás visszakeresni őket, közkívánatra összegyűjtöttem mindet egy helyre, így most könnyen elérhetőek itt.

Ahogy a címükből kiderül, ezek csak "morzsák", a teljesség igénye nélkül, nem fedik le a téma minden aspektusát, ha tehát van további kételyed, kérdésed, megjegyzésed, ötleted, tapasztalatod, akkor hadd jöjjön, akár itt, akár odaát FB-on :)

Szóval mihez is kell ide bátorság?

Azt ígértem, kifejtem - hát íme, ezekhez:

0. Hogy ne mondj le eleve a lehetőségeidről. 30 kilót kellene fogynod? Annyira fáj a hátad, hogy az ágyból is alig bírsz kikelni? Öreg vagy te már az ilyesmihez? Ijesztő a feladat nagysága, elképzelhetetlen a siker?  Igen? Kérdezd már meg, honnan tudom... :) De gondolj a lépcsőre. Sohasem késő és semmi sem reménytelen. Egyszerre mindig csak egy fokot kell lépni, és még a fok nagyságát is mi döntjük el. Merj elindulni. 

1. Hogy a kinézeted meg a többiek véleménye helyett az egészségedre koncentrálj. Az ember életének alapja az aktivitás, a mozgás. Amit nem használunk, az elsorvad. A civilizációs betegségek (pl. cukorbetegség, magas vérnyomás, szív– és érrendszeri problémák, túlsúly, depresszió, rák, arthrózis, sérv, csontritkulás, időskori izomsorvadás, tartáshibák, görbeség, meszesedés) jellemzően nem a korral, hanem az életmóddal, a tespedéssel meg az átgondolatlan mindenevéssel járnak. 

Persze kényelmesebb a pillanatnak élni, amíg be nem üt a krach, akkor meg kapkodunk fűhöz-fához, szaladunk a vargához, mint az egyszeri cinegemadár, és vérig vagyunk sértve, ha nincs azonnali gyógymód minden bajunkra - amiket egyébként sokkal kevesebb energiával elkerülhettünk volna, ha képesek vagyunk idejekorán minimális önfegyelmet tanúsítani. De ugyebár a megelőzés, a jövővel törődés nem sikk, mert macerás. 

Divat kockának lenni, aki kicsit is erős, az máris izomagyú. Vékonynak lenni viszont menő, mert a tévében is mindenki az, vagy legalább a reklámban egészen biztosan. "Te minek edzel, nem is vagy kövér..." Egyrészt, az edzés nem tűzoltás, másrészt meg különben is, hiába fested újra a homlokzatot, ha egyébként meg düledezik az épület. (Azt most nem is említem, amikor a látványra törekvés kifejezetten egészségkárosító hatású.) Merj nemet mondani az "optikai" elvárásokra, és igent a hosszú távú életminőségre!

2. Hogy felismerd és elfogadd: az eredmény nem egyenlő az igyekezettel, és nem keménykedéssel lehet elérni, hanem ésszerűséggel és célszerűséggel. Túl sokan, túl sokszor magyarázzák a sikertelenségüket azzal, hogy de pedig milyen keményen próbálkoztak. Az fel sem merül, hogy hát akkor valamit nagyon szarul csinálhatnak, mert elég gáz, ha annyi energia belefeccölésével mindössze ennyire telt... Mártírnak, a körülmények, a genetika, a [tetszőleges bűnbak helye] áldozatának lenni bocsánatos, sőt olykor erény, több ésszel és kevesebb görcsöléssel sikert aratni ellenben majdhogynem már bűn. "A részvétel a fontos, nem a győzelem"? Haha, kit kábítunk? Tegye fel a kezét, aki a részvételt választja - akkor is, ha nyerésre áll :) Merj eredményorientált lenni. 

3. Hogy szembenézz a gyengeségeiddel, helyén kezeld a kudarcaidat. Be vagy kötve? Fáj a hátad? Gond van a stabilitásoddal? Van még mit csiszolni azon a nyavalyás törökön? Mindenki azt utálja a legjobban, amire a legnagyobb szüksége van. Nagyon könnyű elcsábulni afelé, hogy folyton azt csináljuk, ami amúgy is megy és sok sikerélményt biztosít, az elhanyagolt területeket meg még jobban elhanyagoljuk, vagy épp el is felejtsük. A gyenge pontokhoz kitartás és türelem kell, ott sokkal több a frusztráció és lassabb a haladás. Viszont a lánc ugye mindig csak annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme(i). Még 400 swing helyett merj ezeken dolgozni. "A profit az különbözteti meg az amatőrtől, hogy jobb az alapokban." Merj profi lenni, és büszke lenni rá.

4. Hogy ne a kiskapukat, rövidebb utakat, titkos átjárókat keresd. A fitnesz ipar, sőt az egész mai civilizáció is arra biztat, hogy mindent akarjunk, márpedig azonnal, és próbáljuk meg kijátszani a vetés-aratás törvényét. Akinek esetleg van kiskertje, az tudja, ha elvet valamit, várnia kell a termésre, és gondoznia kell közben a növényt, cserébe viszont többet arat majd, mint amennyit elvetett. 

És itt nemcsak a bűvös bogyókról és a varázskütyükről van szó. A hősiesség csábereje is abban van, hogy azonnali "jutalmat" ad: hányinger edzés végén, izomláz másnap, (meg sérülés hó végén,) ugye. Ne engedj a Sötét Oldalnak :) Merd az elején kezdeni, merj türelmes lenni és következetesen végigjárni az utat. Merj hinni magadban és bennünk is. Merj bízni abban, hogy a lépcső tényleg oda vezet, ahová menni szeretnél, még ha nem is látod épp a tetejét.

5. Hogy a cél maradjon a cél. Hogy ha elkötelezted magad valami mellett, akkor képes legyél a szükséges ideig kitartani mellette. Hogy ne győzzön a félelem, hogy lemaradsz valami másról. Hogy merj nemet mondani a folyton felbukkanó csilivili, vonzó új gyakorlatokra, programokra, módszerekre, eszközökre, stb. Ezek jellemzően két esetben hoznak kísértésbe. 

Egyik, ha minden jól megy, jól fejlődsz - már nem koncentrálsz a részletekre, rutinból csinálod és ezáltal unatkozol. Pedig mindig van még min javítani, tökéletesíteni, és ezt nem rossz hírnek szánom. Nem kell, hogy szenvedj, lehet ezt örömmel, élvezetesen is. De ha csupán kikapcsolódni, szórakozni akarsz, változatosságra vágysz, menj moziba, partira, baráti összejövetelre, stb. Mi az erő iskolája vagyunk, nem a gyermekmegőrzője ;)

A másik meg, amikor lassulást vagy stagnálást tapasztalsz. Minden könnyű, amíg nem nehéz :) Mindenütt kezdetben van a leglátványosabb fejlődés, amíg még új a dolog, és ha mindig újba kezd az ember, mindig megvan a fejlődés illúziója. No meg a "másra váltok", sokkal szebben is hangzik, mint hogy "feladom", hát persze. 

Külön kategória, amikor valaki azt mondja, azért kell szélkakas módjára mindig valami új felé fordulni, hogy "összezavarjuk a szervezetet és így biztosítsunk állandó fejlődést" - az ilyen vagy alapvető élettani dolgokkal nincs tisztában (mivan?? a fejlődés adaptáció, azaz alkalmazkodás, de akkor mihez is?), vagy vetít, mert ciki bevallani, hogy kutyaütő a dolgokhoz és a megtanuláshoz sem fűlik a foga, így mindenről elég gyorsan tovább kell ugrani, még mielőtt ez kiderülne. Merj állhatatos lenni.

Na, hát így hirtelen ennyi jut eszembe. Ezek mind valószínűleg reménytelenül maradi gondolatoknak tűnnek. De én merek maradi lenni, és te? :)

Bátorságsarok reloaded

Úgy döntöttem, ideje újraéleszteni szegény elhagyott blogomat :) Mivel eltelt időközben néhány év, változott a közönség és változtam közben én is. A blog hőskorában még csak készültem az instruktori vizsgámra, ma már StrongFirst Senior Instruktorként Pavel nemzetközi oktatói gárdájának tagja és itthon, Debrecenben egy elkötelezett SF oktatói-tanulói közösség vezetője vagyok. Ezért talán érdemes azzal (újra)indítani, hogy újradefiniáljuk a nevet, azon túl, hogy eredetileg a Szovjet Néphadsereg egységeinek "edzőtermeit" hívták így, amik jellemzően leharcolt pincék voltak, egy halom régi füles vassúlyzóval a padlón.

A sarok fizikálisan létező hely a Corpusban, ahol az edzéseket tartjuk, a világban, ahol a képzések alkalmával megfordulok; virtuális hely a neten, Facebookon, itt a blogon; és átvitt értelemben létező "hely" az így kialakult közösségünkben. Ezen helyek mindegyikén szívesen látok (látunk) bárkit, akinek van kedve és bátorsága belépni.

De mihez kell ide bátorság?

A közhiedelemmel (és főleg a kettlebell StrongFirst-ön kívülre terjedése óta egyre általánosabb gyakorlattal) ellentétben NEM a horribilis mennyiségekhez, az egetverő intenzitáshoz, a bukásig/hányásig történő edzéshez. Sőt, megkockáztatom, hogy az ész nélküli keménykedés igazából a gyávaság jele.

Hahh, minő eretnekség! 

Pedig mily felemelő mindig "hősként" távozni az olyan edzés végén, ahol gyakorlatilag a túlélésért küzdöttél. Akkora király vagy olyankor. Ugye? Ugyeugye. Tudom én ;)

Pedig ilyenkor nem más történik, mint hogy a hosszú távú fejlődés lehetőségét feláldozzuk a pillanatnyi dicsőségért. Vagy az objektív eredmények hiányát palástoljuk vele.

Az edzés ugyanis egy folyamat, ami nem egyenlő a pillanatok összességével. Egy folyamat, amelynek során valahonnan valahová fejlődünk. Olyan, mint egy girbegurba, hol meredek, hol laposabb, fel-le hullámzó lépcsősor, amelynek az egyes edzések a fokai. Láttál már olyan lépcsőt, aminek minden foka egyformán toronymagas? És hová vezetett? :)

Ha így nézzük, logikus, hogy az edzés hierarchikusan épül fel, az alsóbb szinteken túl kell jutni, hogy a felsőbbekre érjünk, ezt eddig nem nehéz belátni. Miért derogál mégis megteremteni az alapokat, dolgozni a mobilitáson, stabilitáson, technikán, mielőtt "zúzunk, mint állat"? Vagy miért nem népszerű az erőfejlesztés? 

Mert az nem adja meg a fentebb említett hősiesség érzetét. Ha nem vagy edzés végére teljesen kimerült és nincs másnap bődületes izomlázad, akkor ott bujkál benned a félelem, hogy nem tettél eleget, nem is vagy jó ember (vagy mi). Vagy neadjisten az úgy már nem jogosít fel arra, hogy gátlástalanul üresre zabáld a hűtőt utána.

Pavel úgy szokta magyarázni, az erőedzés olyan, mint mikor pénzt teszel a bankba. Minden nap (minden edzésen) valamennyit. Nem az összeset, mert akkor miből élnél, és miből tennél félre holnap? (Vagy röviden csak mert nem vagy hülye :D) Nem. Hol többet, hol kevesebbet, rugalmasan, ahogy az életed "adja".

Ha elég sokáig rakosgatsz rendszeresen pénzt a bankba, idővel annyi gyűlik össze, hogy elég lesz aztán bármire, fordíthatod, amire akarod. Ha már elég erős vagy, az erődet felhasználhatod a gyorsaságod, erőnléted, állóképességed növelésére, a zsír lepucolására vagy éppen az izomtömeged növelésére. 

Erő nélkül is megpróbálhatod, de kb. olyan lesz, mint lóvé nélkül vásárolni. Vagy megmaradsz a vágyakozásnál, netán próbálsz esetlenül alkudozni, vagy veszel föl devizahitelt (bocs, akinek tényleg van) és majd idővel jól megszívod. 

Szóval visszatérve az alapkérdésre: mihez kell nálunk bátorság? Ahhoz, hogy szembe merj menni a divatos trendekkel, a társadalmi elvárásokkal, a fogyasztói birkamentalitással.

Hogy ezalatt egészen pontosan mit értek, az kiderül a következő posztból :)

Új RKC kinevezések

Tök jó hírek!! Ezért már csak érdemes megtörni a kusst :D Múlt héten több nagyon kedves barátom is be- ill. feljebb lépett a Team-be(n)!

Senior lett Doc "egykori-teamleaderem" Cheng, Franz "fertőző-lelkesedésű" Snideman és Mark "the-one-and-only-mark-toomey-show" Toomey; Andrew "ausztrál-végvár" Read, Max "marha-erős" Shank és Fabio "már-csak-nem-fél-tőlem" Zonin pedig TL.

(*csápol*)

De persze gratulálok azoknak is, akiket (még) csak virtuálisan ismerek: Sr. RKC Dr. Michael Hartle, RKC TL Karen Smith, Lance Coffel és Dr. Prentiss Rhodes. Ami késik, arra várni kell, ennyi :)

Csak gondoltam, szólok

hogy még a maradék kedvemből se sok maradt a blogoláshoz, szóval frissítés egyelőre nem várható.

Tervbe vettem, hogy megújítom a honlapomat, és ennek kapcsán, eredetileg csak kíváncsiságból, megnéztem, kik és hol jelentettek meg a weben a hozzájárulásom, idézőjelek használata és korrekt (vagy bármilyen) szerző- vagy forrás-megjelölés nélkül tartalmakat a honlapomról.

Nyilván tudjátok, hogy erre vannak már speciálisan e célra kifejlesztett "plágium-detektorok".

Elszomorítóan sok helyen találtam akár 200+ szavas, egy az egyben átemelt részeket. (Néha vettek annyi fáradságot, hogy megváltoztassanak néhány kötőszót.) És nem ám hírportálokon vagy hasonló helyeken - az újságírók többnyire ismerik a szabályokat, és tartják is magukat azokhoz.

Szerintem elég sok információt megosztottam már szabadon és szívesen (csak hogy a legutóbbi példát említsem, ott volt nemrég az ingyenes RKC program dizájn szeminárium) ahhoz, hogy hihető legyen, ha azt mondom, nem azzal van a gondom, hogy felhasználják, amiket írok. Hanem hogy így.

"Az itt megjelentetett tartalmat szerzői jog védi, felhasználása kizárólag nem kereskedelmi célokra, változatlan formában és a forrás (szerző) megjelölésével lehetséges."

Mindenütt ott van, itt jobboldalt, a honlapomon meg alul. Vajon melyik betű nem világos belőle?

San Diego

Pár nap nyár... :)

A csendesség

Most épp azért van, mert még mindig az év végi-év eleji szokásos visszanézős-átgondolós-értékelős-újratervezős fázisban gubbasztok. A helyzet az, hogy végülis minden úgy lett, ahogy eredetileg akartam, csak épp perpill nem vagyok teljesen biztos benne, hogy valóban jó ötlet volt-e akkor ezt akarni. Vagyis de, akkor ezt kellett, azzal nincs semmi baj, csak most már lehet, hogy mást kellene akarni, vagy máshogy.

Vannak mellékhatások is, na.

Nahh, mindegy. Ezt úgyis csak valami életjel-szerűségnek szántam. Majd ha jutok valamire, akkor biztos bírok majd koherensebben is nyilatkozni az ügyben. Ezt meg nem baj, ha nem érted, magam se értem. Ha viszont érted, hívjál fel és magyarázd el nekem is :)