Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj

Kezdjük ott, hogy mi is a propriocepció? A proprioceptív rendszer tesz képessé arra, hogy folyamatosan érzékeljük a test helyzetét, mozgását és az azt érő mindenféle hatásokat (hő, nyomás, fájdalom, stb.) térben és időben. Ez úgy zajlik, hogy az egész testben mindenütt megtalálható különböző receptorokból induló jeleket az idegek a gerincvelőn keresztül az agytörzsbe közvetítik, ahol is a proprioceptív központ egy háromdimenziós térképet készít belőlük, akár egy GPS rendszer. Majd csak ezután kerül át az információ az agykéregbe, és majd csak itt válik a tudat számára is hozzáférhetővé, értelmezhetővé és ezáltal tudatosan lereagálhatóvá.

Mi ennek a jelentősége? Ha a GPS-analógiánál maradunk, logikus, hogy a térkép alapján megtervezett útvonal csak akkor vezet el biztonságosan a célunkhoz, ha a térkép megbízható. Ha az adóegységek egy része nem sugároz jeleket, a térkép pontatlan, fehér foltokkal teli. Mit teszel, ha egy ilyen területre érsz? Elbizonytalanodsz, lelassítasz, vagy ha nagyon gyanúsnak találod a környéket, be sem merészkedsz.
De gondolhatsz arra is, hogy egy erdőn kell átvágnod. Ha az ösvényeket gyakran használják, akkor jól láthatóan kitaposottak, bátran, lendületesen tudsz haladni. Ám ha elhagyatott a környék és az ösvényeket már belepte a gaz, akkor óvatosan, tapogatózva haladsz, hisz nem akarsz megbotlani, elesni vagy bármi más bajba keveredni. Sőt, ha nagyon sűrű az aljnövényzet, akkor fel sem ismered az ösvényt, eszedbe sem jut, hogy arra is mehetnél.
A proprioceptív receptorok, és azok közül is a számunkra leginkább fontos mechanoreceptorok (testérzékelés) és nociceptorok (fájdalom ill. bárminemű rossz érzés, azaz 'vészjelek') a testben mindenütt megtalálhatóak, pl. az izom- és ínorsókban is, de legnagyobb számban és sűrűségben az ízületek környékén, az ízületi tokban és az azokat fedő bőrben vannak jelen. Ha minden ízületet rendszeresen a teljes mozgástartományban használunk, azaz a lehető legtöbb mechanoreceptort működésben tartunk, a proprioceptív térképünk tiszta és megbízható, így a reakcióink is magabiztosak. Ha azonban ezek egy része bármilyen okból kikerül az "adatszolgáltatás" rendszeréből, a térkép homályos, zavaros lesz.

És amit nem használunk, az elvész, ha tehát valamely mozgástartományt tartósan elkerülünk, ott a mechanoreceptorok száma lecsökken, az arány a nociceptorok javára nő, azaz azon a területen egyre hajlamosabbá válunk fájdalmat, kellemetlenséget és egyéb 'ijesztő dolgokat' érzékelni. És így méginkább elkerüljük azt a mozgástartományt, így mégjobban belepi a gaz, míg már a létezéséről is megfeledkezünk (ezt nevezik szenzomotoros amnéziának), ami azonban azzal is jár, hogy kenőanyag híján az ízület nem jut táplálékhoz és idővel el is hal.

Bonyolítja a helyzetet az is, hogy, mivel az ember a túlélésre van programozva, nem elsősorban a teljesítményre, a mindenféle receptorokból beérkező összes jel kivétel nélkül átfut az agy limbikus rendszerének amygdala nevű részén, ami szintén nem hozzáférhető a tudat számára, viszont ez dönt afelől, hogy a jelek fenyegetést jelentenek-e a szervezetre, vagy sem. Bármi, amit potenciális veszélynek ítél, előhívja az úgynevezett "startle reflexet", azaz vészreakciót (pl. bármilyen hirtelen és váratlan ingerre, stresszhatásra aktiválódik a szimpatikus idegrendszer, az automatikusan beinduló hormonhatásoknak köszönhetően a test összerándul, pislogni kezdünk, megváltozik a légzés, a pulzus, a vérnyomás, stb.). És ha a proprioceptív térképünk pontatlan, homályos, összemosódó, akkor annak alapján nem képes a tudat számára pontos információt szolgáltatni a probléma mibenlétéről, súlyosságáról, stb., gyakran rosszul azonosítja, félreértelmezi, így lehetséges az, hogy nem ott "érezzük" a fájdalmat, ahol a probléma valójában van (készült például nagyszabású tanulmány a krónikus alsóháti fájdalom lehetséges okairól, és az _egyetlen_ közös tényező, amit azonosítani tudtak, a munkahelyi elégedetlenség volt... Hm... Hányan töltik vajon csaknem az egész életüket állandó szimpatikus idegrendszeri túlsúlyban, 'vészhelyzetben'...?).
Vagy csupán "kongatja a vészharangot", hogy "valami nem okay!!", és mivel a propriocepció globálisan minden pillanatban az egész testet érzékeli, a válaszreakció is globális, az egész testre kiterjedő lesz. Ilyen például az arthrokinetikus reflex, ami általánosságban azt jelenti, hogy attól függően, hogy mi történik egy ízületben, az idegrendszer képes az izomerőt "leszabályozni", ha úgy értékeli, hogy a további erőkifejtés veszélyes lehet a szervezetre nézve, illetve felszabadítani, ha a veszélyeztetettség érzete megszűnik. (Ez magyarázza, hogy áramütés okozta halálesetek vizsgálatakor rengeteg törött csontot is találnak a holttestben - az áramütés maximális izomösszehúzódást okoz. És hogy kevésbé morbid példával is éljek, ha tehát, kettlebellező barátom, a Zistennek sem tudod kinyomni az eggyel nagyobb súlyt, annak akár a nem megfelelő fejtartás vagy a bekötött lábfejed is lehet az akadálya, vagy akár "csak" az, hogy úgymond tartasz tőle, ami már elég ahhoz, hogy beüssön a startle és elindítsa az arthrokinetikus reflexet... ;))

És ez még mindig nem minden. Mindezt meg is lehet ám szokni. A SAID (Specific Adaptation To Imposed Demands) elv kimondja, hogy a test állandóan és pontosan ahhoz alkalmazkodik, amit gyakorol. És, mivel a túlélés egyik fő feltétele a hatékonyság, mindent elkövet, hogy egyre hatékonyabbá váljon abban, amit gyakoroltatsz vele. Állandóan. És pontosan. Nincs olyan, hogy ezt meg akarom szokni, azt meg nem. Vagy nem pont úgy. Vagy hogy á, tudom, hogy ez így nem az igazi, de ez az egy (2, 3, 5, 10...) eset nem számít. De. Számít.
Azaz ha például heti 3 órában mondjuk kettlebellezel és nagyon figyelsz a helyes kivitelezésre, de a maradék 165 nagy részében a számítógép fölött, az íróasztalnál, a vezetőülésben, a tv előtt a kanapén, az asztalnál a tányér fölött görnyedsz, miben leszel egyre jobb és hatékonyabb? A görnyedt ücsörgésben. Sajna ez van.
Súlyosbítja a dolgot az is, hogy az ember motorikus tanulása három fázisban zajlik. A kognitív fázisban (párszáz ismétlés) még nagyon oda kell figyelned mindenre, az asszociatív fázisban (1000-10.000 ismétlés) "beleszövöd" az új mozgásformát a meglevő mintáid rendszerébe, mígnem ezután eljő az autonóm fázis, amikor is a mozgásminta úgy berögzül, hogy kivonja magát a tudatos kontroll alól. (És ez sem döntés kérdése, minden, amit csinálsz, végigmegy ezen a folyamaton, ha tetszik, ha nem.) Azaz addigra a görnyedezés lesz számodra a normális, és a normális ülés kényelmetlenné, fárasztóvá vagy az időközben esetleg beinduló szenzomotoros amnézia következtében akár lehetetlenné is válik. Ha, a példánál maradva, a 3 vs. 100+ órát nézzük, szerinted melyik mozgás válik hamarabb autonómmá...?

No, ennyi rossz hír után mi most már a jó hír?

Gyere vissza csütörtökön és megtudod :) De addig is nézz szét Péter blogján, egy csomó érdekességet tett fel az egyes alapelvekkel ill. azok gyakorlati vetületeivel kapcsolatban - a post-áradatból ítélve nem szomorú, hogy végülis beleugrasztottam ebbe a mostani dániai projektbe :)

És egy kérés: jelezzetek vissza, pls., hogy mennyire érthető ez az iromány, van-e benne olyan, ami nem logikus vagy nem belátható?